Post by Val on Jul 9, 2007 17:04:57 GMT 1
S'hoa 07:3:21:19:17
S'hoa érzékei kezdtek ismét mûködni.
Elõször az tûnt fel neki, hogy már nem fekszik a sarokban, hanem inkább valami folyadékban lebeg. Lehetséges, hogy Sky, miután bevágta a sarokba, betuszkolta a pap mellé a tartályba? Ez valószínûnek látszott, mert kifejezetten jobban érezte már magát, a kezein a kötéseket viszont már nem. Megnyugodva nyitotta ki szemeit. Sajnos csalódnia kellett, hiszen amit látott, nem nagyon hasonlított az Agent Squirtle egyik szobájára sem. De szobának, szoba volt. Mégpedig hatalmas, és mégsem volt benne szinte semmi a baktatartályon kívül.
Pár másodperc múlva csipogást hallott, és egy robotkar kiemelte õt a tartályból, és egy asztalra tette. Csukott szemmel tûrte, amíg sterilizálják, megszárítják. Miután a kar halk zümmögése megszûnt, kinyitotta a szemeit, és felült. Egy kis, fehér szobában ült, amirõl egy ajtó nyílt, valószínûleg a nagy teremre. Elõtte, a falban feküdt összehajtogatva pár ruha. Odalépett, és gyorsan felöltötte õket. A darabok valami furcsa, nem gyûrõdõ, fehér anyagból készültek, egyszerûek, mégis mutatósak voltak, néhol elvétve egy-egy lila minta volt rajta. Várt még egy keveset, majd közelebb lépett az ajtóhoz, ami a falba húzódott.
Visszajutott a nagy, fehér terembe, habár a baktatartálynak már nyoma sem volt, az emelvényen a helyét egy hosszúkás, fekete asztal foglalta el, a két végén két székkel. Felsétált a lépcsõn, és leült a egyikbe. Hátradõlt, majd várt, hátha türelmének jutalmául megtudja, hol is van most. Az egyik falon elhúzódott egy ajtó, és beépett rajta két magas, fehérruhás alak. Elsõ ránézésre zeltronnak tûntek, amire vörös bõrük utalt, de kemény vágásuk, és éles álluk sokkal erõszakosabb természetre utalt. S'hoának nem sok ideje maradt eze töprengeni, mert rögtön mögöttük egy sokkal érekesebb személy lépett be.
A két, ránézésre õr posztot betöltõ alaknál sokkal alacsonyabb fiú fejét megbillentve nézett fel az emelvényre, majd érzelmeinek kimutatása nélkül elindult oda, az ajtóban hagyva a magas alakokat. Két kezét a háta mögé rakta, testhezálló, fekete ruhájában hang nélkül közeledett az asztal felé. Rezzenéstelen arca kissé beesett volt, feketére kihúzott szemei leginkább fáradságot tükröztek.
Leült S'hoával szemben, és a szeme lé zselézett haja alól nézett ki rá. Nem szólt, csak felemelte a kezét, mire egy apró droid száguldott elõ valahonnan, két poharat téve az asztalra, valami vörös folyadékkal, majd ismét eltûnt. A fiú elvette az egyiket, és megszólalt.
- Gondolom azt akarod tudni, hol vagy.
Az ismeretlen számára a hang talán túlságosan magas lett volna, de S'hoa számára egxyltalán nem volt meglepõ.
- Természetesen. - válaszolt, és örült, hogy hallhatja a saját hangját, az eltelt üres órák után.
- És arra gondolsz, hogy egy szóból megtudhatod az egészet, amit én éveken keresztül terveztem, szerveztem?
- Mi az a szó?
- Khriesk. - válaszolta a másik, habár S'hoa egyáltalán nem számított arra, hogy kap választ.
- Sajnos... ezzel nem jutottam közelebb.
- Mit akarsz tudni? Hogy ki volt igazából Khriesk Deare?
- Hogy hogy kapcsolódik Bill Kaulitzhoz.
- A válasz nagyon egyszerû.
- Tudom. Az apám ide utazott. Hogy miért, ne tudom. De azt igen, hogy te itt voltál, és már építgetted a sötét terveid, és õ az utadban volt. Õ volt egyben a Jedi Rend és a S.H.I.E.L.D. képvisleõje. Nem hagyhattad életben.
- Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, hogy megtudd, és hogy ezt jobb lenne egy hatalmas nagy lyuk fölött, de sajnos arra már nem volt pénzem. S'hoa, én vagyok az apád.
- Nem! Az nem lehet! Alig lehetsz idõsebb nálam pár évvel!
- Ismét tévedsz, S'hoa. Azalatt a párszáz év alatt, amíg éltem, volt idõm kitalálni, hogy maradjak örökké fiatal. A genetikai manipuláció a zsebemben van, nézd csak meg. - mutatott az ajtóban álló õrökre - Évezredeket tudok fiatalítani akárkin, sõt, az életkort is ki tudom tolni akár. Egy hét alatt bárkit kicserélek, számomra a kinézet nem probléma. Akár második Istennek is mondhatnám magam, ha olyan kedvem lenne. De sajnos mégis hiányzik valami, amitõl nem érezhetem magam a világ teljhatalmú urának. Bárminek ki tudom adni magam, mégsem válhatok bármivé. A genetika nem ér fel azzal, amit a Galaxis kitermelt magának. A genetika nem kezeli azokat a pici részecskéket, amelyek az egész világot behálózzák, amelyek összefogják, összekapcsolják a dolgokat. A genetika nem tud kezdeni semmit a midi-kloriánokkal. A genetikával nem tudok Erõt csinálni. Én viszont nem vagyok jedi.
- Szóval... - motyogta S'hoa, csakhogy kimondja azt, ami teljesen egyértelmû - ...szükséged van rám.
- S'hoa! Csatlakozz hozzám, és uraljuk együtt a Galaxist!
Bill felállt, és egyetlen kilátszódó szemével a fiúra meredt.
- Várj. Mielõtt döntessz, hadd mutassam be, hogy én mit ajánlok.
S'hoa mereven nézett vissza rá, és igyekezett nem dönteni. Olyan válaszút elé került, amin talán az egész élete múlik. A két lehetõség ott állt a szeme elõtt, de nem tudta, hogy melyik döntés a helyes.
Vajon mi a jó? Mi a helyes? Mi a cél?
Egész eddigi életében azt hallotta, hogy õ a legfontosabb. A jedi tanítások megmutatták, hogy az életet habzsolni kell, az életet élvezni kell. De vajon az élet élvezetének csak az az egy módja létezik? Vajon az, amit eddig helyes útként az orra elé dugtak, tényleg az egyetlen helyes út? Most megszerezhetné az erõt, hogy végre azt tegyen, amit akar. Most itt a lehetõség, hogy csettintésnyire hozza az élet összes örömét. Itt az esély, hogy végre saját módjára élvezhesse az életet. De vajon ez a cél? Hogy önmagunkért éljünk?
Vagy visszaforduljon, a biztonságba? Visszaforduljon a hatalommentes életbe, ahol csak egy gyenge tényezõ a többi között? Gyenge, de mégis háborítatlan tényezõ. Nyugalomban, és a barátaival élt eddig is, most miért adná fel? Miért fordítana száznyolcvan fokot az életén csak azért, hogy jobban érezze magát? Vajon az õ öröme mások öröme is?
Két világ között állt az ajtóban. Az egyikben sikeres, megdönthetetlen és szabad volt. A másikban jelentéktelen, de a barátai mind ott áltak mellette. De talán sikeresen nem lehetnek még a barátai? Vajon õk elfogadnák az új S'hoát?
Nem akart dönteni. Azt akarta, hogy valaki más, egy égi jel, egy külsõ erõ döntsön helyette. Valaki mondja meg az utat, hogy a végén, ha mégsem jó, nyugodtan mondhassa: mosom kezeim véredtõl, Jézus.
S'hoa is felemelkedett.
- Igen, akarom látni.
- Kövess. - fordult meg Bill, és lesétált az emelvényrõl.
Bill és S'hoa, nyomukban a két nagydarab lénnyel, egy folyosón sétáltak végig.
- Ezen a bolygón születtem. Sose volt számomra kijárat innen. Egy voltam a sok lápi zokni közül, akik érszegre itták magukat a kocsmában. Ám egy nap megjelentek a Köztársaság telepesei. Idejöttek, és kiválasztották az egyikünket, hogy képviseljen minket. Untam már ezt a helyet, kurvára. Legem volt belõle, ki akartam szabadulni. És nem engem válaszottak. Úgy tûnt, itt fogok megrohadni. Ám maradt még egy lehetõség. A szenátor tanácsosaként én is kijutottam. Aztán kint is maradtam. Élveztem a szabadságot. Hogy azt tehetek, amit akarok. Hogy oda mehetek, ahova akarok. Ezért jöttél te is ide. Te is érzed ezt a nyomást belül. Szétfeszít, és menned kell. Valahova, avoha akarsz. Azt akarod tenni, amit te akarsz, és nem azt, amit más. Ezért vagy itt. Így döntöttél, és más nem mondhatott ellent. Én is így voltam. Eltûntem a szem elõl. Persze lápi zokniként nem volt túl egyszerû az élet. Nem élvezhettem semmit teljes egészében. Otthonról jöttek a hírek, hogy egyretöbb zokni házasodott emberrel, és a fajunk kezdett elvegyülni az övékével. De ez nekem semmit se jelentett. Nem az utódaimnak akartam szép életet. Magamnak akartam. Én is ember akartam lenni, és biztos voltam benne, hogy egyszer megfejthetem, az emberré válás titkát, így keresni kezdtem az emberi faj bölcsõjét. Keresztülrepültem az egész Galaxist, végigszemeztem minden jelentéktelen bolygót, de egy valamire nem gondoltam. A megoldás ott volt karnyújtányira. Az emberiség kiindulópontja a legközelebbi bolygó Coruscanthoz.
- Végül megtaláltam a Földet, ahonnan az egész emberi civilizáció kirobbant, és megfejettem a rejtélyt. Az emberek fontos lépései a következõk voltak: lemászni a fáról, felegyenesedni, írni. Ez mindd megvolt. Aztán rájöttem arra, ami elválasztja még a vadakat az embertõl: eszközhasználat. Nem mintha, egyes értelmesebb fajok, amelyek igen hasonlatosak az emberhez, mint például a csimpánzok, ne használnának eszközöket, de nekik is megvan ugyanaz a szerv: a kéz. A kéz volt az, amivel emberré lehettem. Éveken át kutattam, hogy szerezhetnék kezet, míg végül életem alkonyára jutottam. Ám kutatásom meghozta a gyümölcsét. Megismerkedtem egy ifjú géniusszal. Egy hatalmas laboratóriumot vezetett, és felajánlotta, hogy emberré tesz engem, ha cserébe bemutatom neki az univerzumot. A terv már megszületett bennem: Dexter átváltoztatott engem, és pedig nagy ívben tojva rá eltûztem a bolygóról. Késõbb, miközben megfelelõ szövetségeseimet kerestem, ismét felbukkant, bosszúvágytól éhesen, de ez pont kapóra jött, hogy õsi ellenfelét, Mandarkeot magam mellé állítva legyõzzem. A másik kis zseni ismét hasznomra vállt, de nem bírta sokáig mellettem, így õt is elfelejtettem egy fél év után. Gyors egymásutánban váltogattam a csatlósaimat, akik segítségével egyre feljebb kapaszkodtam a létrán, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. Végül úgy döntöttem, hogy elég erõs vagyok, hogy a saját fejem után menjek, és azt tegyek, amit akarjak. Eléggé szabad vagyok, hogy akár haza is jöhessek. Így kötöttem ki ismét a 'Naólián. Mivel emberré válásom miatt hátralevõ éveim száma kissé megugrott, volt még egy kis idõm, kitalálni, hogy maradjak tovább életben. Évekig tengettem így életemet, lassan befolyást szerezve. Végül úgy döntöttem, ismét itt az idõ, hogy galaktikus körutaást tegyek. Utam a Kaminora, a génkezelés bolygójára vezetett, ahol sikerült egyezségre jutnom a helyi tudósokkal. Õk nem haltak meg, én pedig magam alá kaptam egy kutatócsoportot, akikkel az élet meghosszabbításának módját kutattuk. Végül megfejettük a félhalhatatlanság kulcsát. Egy olyan, szexuális úton terjedõ vírust fejlesztettünk ki, ami saját élettartamát a gazdatest életének kinyújtásával hosszabbította meg. Egytlen hátrányos tényez maradt: a vírus élõsködés közben elkorcsította a testet, a tesztalanyok mind öszetöpörödtek, bõrök bezöldült, arcuk eltorzult. A zsebemben a vírussal és az oldalaom egy nõnemû, erõérzékeny alannyal viszlátot intettem, és siettem haza. Meg akartam tudni, hosszútávon mit okoz a vírus. Évekig figyeltem a lányt, amíg egyik nap le nem ült vele szemben egy fiatalember, aki kikezdett vele. Nem tehettem mást: megfigyelte õket. Kiderült, hogy az ismeretlen egy jedi lovag, aki pihenni érkezett ide. Sok idõt töltöttek együtt, míg végül mind a ketten kis, aszott manóká váltak.
- Még egy utolsó estét töltöttem a tesztalannyal, és szabadjára engedtem. A vírussal megfertõzve, lassan átalakulva igyekeztem vissza a Földre, hogy ismét találkozzam Dexterrel. Sajnos ismét már nem sikerült átvernem, hiszen átlátott az álcámon, és Mandarke sem volt már a közelben, hogy kisegítsem. Dextert nem ölhettem meg, hiszen csak õ ismerhette a testi megújulás kulcsát. Végül megtaláltam a megfelelõ fegyvert. Elkaptam Dexter idegesítõ nõvérét, Dee Deet, és megfenyegettem az ifjú géniuszt, hogy beeresztem a laboratóriumba. Így most már tárgyalni is tudtam vele, ráadásul érdekelni is kezdte a vírus, és hogy hogy lehet a kellemetlen tényezõket kiküszöbölni. Évek után sikerült kifejlesztenünk egy olyan módszert, amivel a vírust kordában lehetett tartani többszáz évig. Sajnos a technológiát meg akarta tartani magának, így kénytelen voltam véget vetni szegény életének. Lenyúltam az átalakítógép terveit, és tûztem vissza a 'Naóliára. Sajnos nem kezdhettem el rögtön a megvalósítást, mivel a bolygó a jetik uralma alatt volt. Így Tom néven csatlakoztam az általam itthagyott Yaddlehöz és a megfertõzött Yodáahoz, hogy legyõzzük õket. Cserébe szép kis jutalmat kaptam, így már volt pénzem is, hogy megcsináljam a gépet. Amikor készen lett, nem volt ki tesztelnem, magamat kellett bevetnem. A teszt sikeres volt, de a külsõm megváltozott. Nekem családom volt a hátam mögött. Végül úgy döntöttem, hogy új alakomban térek vissza, és átveszem a saját helyemet az életemben. Nem volt olyan nehéz. Végül Yodáék eltûntek a bolygóról, visszamentek Coruscantra. Ekkor kezdett foglalkoztatni az ügy, hogy ismét unalmas lett a Galaxis, hiszen nem tehetek meg akármit. Nem változtathatom meg a külsõmet análkül, hogy valaki ne akarná megszerezni a gépet, csak ha titokban tartom. Így úgy döntöttem, hogy olyan ember akarok lenni, aki bármit megtehet. A leghatalmasabb a Galaxisban. De ehhez el kellett foglalnom a világot. Elsõ próbálkozásom, mely szerint én leszek a világ legnagyobb rocksztárja, nem jött be. Elmentam Kaminora, és az ismét összeülõ csapattal kifejlesztettünk három ideális zenészt, majd megalapítottuk a Tokio Hotelt. Sajnos volt egy kis probléma: nem vettem figyelembe, hogy a kaminoiaknak egy csöpp stílusérzékük sincsen a Galaxis divatjai irányába, így ahol nem szerettek meg elsõre, ott megútáltak. Újabb tervet kellett kidolgoznom. A Köztársaságot akartam magamnak, ezért be kellett épülnöm a rendszerbe, mépgedig a legbiztosabba: a Jedi Rendbe. Khriesk Dearenek, mint korábbi önmagam fiának kiadva magam bekerültam a tanítványok közé. Sajnos ez sem vált be, rá kellett döbbennem, hogy a jedik nem képesek semmire, illetve nem akarnak tenni semmit. A Köztársaság nem volt elég. Az egész világ kellett. Mégpedig a gyökereitõl. Így utaztam ismét a Földre. Sajnos szemben találtam magam három nagyon dühös kislánnyal, akik Pindúr Pandúrok néven szuperhõsködtek, és engem üldöztek Dexter megölése miatt. Szerencsére megfogtam a legjobb fogódzkodót: kapcsolatba kerültem a S.H.I.E.L.D.-del, így a kislányok nemtehettek ellenem semmit, hiszen a kollégájuk lettem. Végül rájöttem, a világ egyik szervezete sem felékészült arra, hogy az én vezetésemet elbírja. Saját rendszert kellett kialakítanom. Így otthagytam a jediket és a szuperhõsöket, és Dexter laboratóriumában elkezdtem dolgozni egy tökéletes hadseregen.
- Az elméletem a következõ volt: az emberek álmukban sokkal több idõt érzékelnek, mint amíg igazából lejátszódik az álom. A katonák tapasztalatait álmukban kell megszerezniük, így gyorsabban fejlõdnek. Ezt kellett kereszteznem a kaminoiaktól lopott lombik-rendszerrel, míg végül elkészítettem egy hatalmas, rózsaszín és fekete színekben pompázó telepet, amiben apró embrió koruktól felnõt korukig, számítógéppel manipulált álomban fejlõdnek az egyedek. Ezek lettek végül a kukuk prototípusai. Megpróbálkoztam a tökéletes kuku kifejlesztésével is, aki meg tudja változtatni, és ezzel fejleszteni a rendszert.. Sajnos Dee Dee bejutott a laboratóriumba, és kiszabadított pár fejlett, de nem eléggé képzett egyedet, akik harcot indítottak a rendszerem ellen, és kiszabadították a tökéletes kuku prototípusát. Otthagyta az egész csatát a Földön, és úgy döntöttem, hogy teljesen, a világtól elszigetelve kialakítom az új rendszert.
- Eljutottam ismét ide, a 'Naóliára, és visszalakítottam magam Bill Kaulitzcá, majd lassan az egész bolygót betelepítettem emo gyerekek százaival, visszafordíthatatlan folyamatot indítva el ezzel. Végül már senki sem akart ide jönni, a gyerekek pedig lassan öngyilkosok lettek, mind egy szálíg. Az általuk elszívott füves cigik füstjével körbevettem a bolygót, és elrejtõztem a világ elõl. Élveken át dolgoztam a kukukon, míg végül sikerült egy saját laboratóriumot létrehoznom, ami már nem rózsaszín volt, hanem fekete, szürke és fehér. Végül létrehoztam a megfelelõ hadsereget, és kifejlesztettem az önfejlesztõ kukukat. Reményeim szerint még életemben ne fognak a fejlettség olyan szintjére jutni, hogy rájöjjenek, hogy nem kell engem szolgálniuk. Minden tökéletesnek tûnt. Aztán rájöttem, mi hiányzik. Egy pici alkotóelem, amit még be kellett építenem a kukukba. A kukuk ne érhettek fel a jedikkel, mert a jedikkel volt ez Erõ. Kellett keresnem valakit, akit magamhoz vehetek, aki majd segít nekem. Ekkor jutott eszembe Yaddle, és az az este, amikr átvettem tõle a vírust. Felcsillant a remény, hogy talán lett valami foganatja. Elraboltattam õt a Templomból és kikérdeztem. Ezzel majdnem a vesztemet okoztam, hiszen Yoda a keresésére indult, de szerencsére idáig nem jutott már el. De én megtudtam, hogy van egy fiam, aki erõhasználó. Te vagy, S'hoa az esélyem arra, hogy azt tegyek, amit akarok. És én vagyok a te esélyed arra, hogy te is szabad lehess.
Bill megállt a magas, fehér ajtó elõtt, és két kezével lazán belökte.
A két fiú elõtt feltárult egy hatalmas terem (S'hoa már kezdte megszokni a gigantikus és szûküs helyiségek váltakozását), a közepén egy óriási, lila üveggel borított szerkezettel.
- Íme a tökéletes kuku tartály. - mondta Bill, miközben lassan közeledett a terem közepéhez - Az új életünk kedzete. Két személyes. Mi ketten bemászunk, és egy fél napos mûvelet után kijövünk, erõérzékenyen, tökéletes kukuként, összhangban a szervezettel, készen arra, hogy a legnagyobb kuku vezetõkként átvegyük az uralmat a Galaxis fölött. Nos, mit szólsz?
S'hoa megállt meredten egy helyben. Tudta, hogy most döntenie kell. Akárhogy is dönt, élete végéig bánni fogja. Vagy a hõnáhított szabadságot siratja majd, vagy pedig lelkiismerete üldözi majd az évszázadok - ki tudja, évezredek során.
Arra gondolt, most kéne jönnie az égi jelnek, amely majd utat mutat, de sajnos semmi nem utalt arra, hogy a döntést kiveszik a kezébõl. Lehúnyta a szemét. Szabadságvágya volt, születésétõl fogva ott lüktetett az ereiben. Lelkiismerete? Azt nem találta. El tudta felejteni. Kinyitotta a szemeit, és remélte, hogy a lelkiismerete nem most hagy csak ki, hanem mindörökre, legalábbis a változtatás majd kiöli azt is belõle. Kinyitotta a száját, de azon nem jött ki hang. Nem volt hozzá ereje, hogy bármelyik jövõt is eldobja.
Végül megszólalt a várva várt hang. S'hoa fejében mélyen kongtak Zaphod Beeblebrox szavai: S'hoa képességeire szükségünk van! Csak így oldhatjuk meg a problémát, érted? Nem számít, hogy közben vele mi történik! Amíg kitart, addig szerencsénk van! Itt nem õ számít, hanem a Galaxis! A Galaxist kell megmentenünk!
A Galaxis kell megmenteni! A Galaxis a fontos!
Rájött: nem õ számít, õ csak egy eleme a puzzlenak, amit most ki fog rakni. Nem azért jutott le idáig, hogy most veszni hagyja az egészet. Bill sûrûn váltogatta partnereit, ha kell, talál újabb szerencsétlen jedit. Most neki kellett lépnie, és a Galaxis érdekében. Hangja élesen csapott a csendbe.
- Legyen. A társad leszek a szabadság oldalán, Bill.
A két fiú arca mosolyra húzódott, és habár egyikük sem bízott meg a másikban, azt tudták: ezzel csak nyerhetnek.
S'hoa érzékei kezdtek ismét mûködni.
Elõször az tûnt fel neki, hogy már nem fekszik a sarokban, hanem inkább valami folyadékban lebeg. Lehetséges, hogy Sky, miután bevágta a sarokba, betuszkolta a pap mellé a tartályba? Ez valószínûnek látszott, mert kifejezetten jobban érezte már magát, a kezein a kötéseket viszont már nem. Megnyugodva nyitotta ki szemeit. Sajnos csalódnia kellett, hiszen amit látott, nem nagyon hasonlított az Agent Squirtle egyik szobájára sem. De szobának, szoba volt. Mégpedig hatalmas, és mégsem volt benne szinte semmi a baktatartályon kívül.
Pár másodperc múlva csipogást hallott, és egy robotkar kiemelte õt a tartályból, és egy asztalra tette. Csukott szemmel tûrte, amíg sterilizálják, megszárítják. Miután a kar halk zümmögése megszûnt, kinyitotta a szemeit, és felült. Egy kis, fehér szobában ült, amirõl egy ajtó nyílt, valószínûleg a nagy teremre. Elõtte, a falban feküdt összehajtogatva pár ruha. Odalépett, és gyorsan felöltötte õket. A darabok valami furcsa, nem gyûrõdõ, fehér anyagból készültek, egyszerûek, mégis mutatósak voltak, néhol elvétve egy-egy lila minta volt rajta. Várt még egy keveset, majd közelebb lépett az ajtóhoz, ami a falba húzódott.
Visszajutott a nagy, fehér terembe, habár a baktatartálynak már nyoma sem volt, az emelvényen a helyét egy hosszúkás, fekete asztal foglalta el, a két végén két székkel. Felsétált a lépcsõn, és leült a egyikbe. Hátradõlt, majd várt, hátha türelmének jutalmául megtudja, hol is van most. Az egyik falon elhúzódott egy ajtó, és beépett rajta két magas, fehérruhás alak. Elsõ ránézésre zeltronnak tûntek, amire vörös bõrük utalt, de kemény vágásuk, és éles álluk sokkal erõszakosabb természetre utalt. S'hoának nem sok ideje maradt eze töprengeni, mert rögtön mögöttük egy sokkal érekesebb személy lépett be.
A két, ránézésre õr posztot betöltõ alaknál sokkal alacsonyabb fiú fejét megbillentve nézett fel az emelvényre, majd érzelmeinek kimutatása nélkül elindult oda, az ajtóban hagyva a magas alakokat. Két kezét a háta mögé rakta, testhezálló, fekete ruhájában hang nélkül közeledett az asztal felé. Rezzenéstelen arca kissé beesett volt, feketére kihúzott szemei leginkább fáradságot tükröztek.
Leült S'hoával szemben, és a szeme lé zselézett haja alól nézett ki rá. Nem szólt, csak felemelte a kezét, mire egy apró droid száguldott elõ valahonnan, két poharat téve az asztalra, valami vörös folyadékkal, majd ismét eltûnt. A fiú elvette az egyiket, és megszólalt.
- Gondolom azt akarod tudni, hol vagy.
Az ismeretlen számára a hang talán túlságosan magas lett volna, de S'hoa számára egxyltalán nem volt meglepõ.
- Természetesen. - válaszolt, és örült, hogy hallhatja a saját hangját, az eltelt üres órák után.
- És arra gondolsz, hogy egy szóból megtudhatod az egészet, amit én éveken keresztül terveztem, szerveztem?
- Mi az a szó?
- Khriesk. - válaszolta a másik, habár S'hoa egyáltalán nem számított arra, hogy kap választ.
- Sajnos... ezzel nem jutottam közelebb.
- Mit akarsz tudni? Hogy ki volt igazából Khriesk Deare?
- Hogy hogy kapcsolódik Bill Kaulitzhoz.
- A válasz nagyon egyszerû.
- Tudom. Az apám ide utazott. Hogy miért, ne tudom. De azt igen, hogy te itt voltál, és már építgetted a sötét terveid, és õ az utadban volt. Õ volt egyben a Jedi Rend és a S.H.I.E.L.D. képvisleõje. Nem hagyhattad életben.
- Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, hogy megtudd, és hogy ezt jobb lenne egy hatalmas nagy lyuk fölött, de sajnos arra már nem volt pénzem. S'hoa, én vagyok az apád.
- Nem! Az nem lehet! Alig lehetsz idõsebb nálam pár évvel!
- Ismét tévedsz, S'hoa. Azalatt a párszáz év alatt, amíg éltem, volt idõm kitalálni, hogy maradjak örökké fiatal. A genetikai manipuláció a zsebemben van, nézd csak meg. - mutatott az ajtóban álló õrökre - Évezredeket tudok fiatalítani akárkin, sõt, az életkort is ki tudom tolni akár. Egy hét alatt bárkit kicserélek, számomra a kinézet nem probléma. Akár második Istennek is mondhatnám magam, ha olyan kedvem lenne. De sajnos mégis hiányzik valami, amitõl nem érezhetem magam a világ teljhatalmú urának. Bárminek ki tudom adni magam, mégsem válhatok bármivé. A genetika nem ér fel azzal, amit a Galaxis kitermelt magának. A genetika nem kezeli azokat a pici részecskéket, amelyek az egész világot behálózzák, amelyek összefogják, összekapcsolják a dolgokat. A genetika nem tud kezdeni semmit a midi-kloriánokkal. A genetikával nem tudok Erõt csinálni. Én viszont nem vagyok jedi.
- Szóval... - motyogta S'hoa, csakhogy kimondja azt, ami teljesen egyértelmû - ...szükséged van rám.
- S'hoa! Csatlakozz hozzám, és uraljuk együtt a Galaxist!
Bill felállt, és egyetlen kilátszódó szemével a fiúra meredt.
- Várj. Mielõtt döntessz, hadd mutassam be, hogy én mit ajánlok.
S'hoa mereven nézett vissza rá, és igyekezett nem dönteni. Olyan válaszút elé került, amin talán az egész élete múlik. A két lehetõség ott állt a szeme elõtt, de nem tudta, hogy melyik döntés a helyes.
Vajon mi a jó? Mi a helyes? Mi a cél?
Egész eddigi életében azt hallotta, hogy õ a legfontosabb. A jedi tanítások megmutatták, hogy az életet habzsolni kell, az életet élvezni kell. De vajon az élet élvezetének csak az az egy módja létezik? Vajon az, amit eddig helyes útként az orra elé dugtak, tényleg az egyetlen helyes út? Most megszerezhetné az erõt, hogy végre azt tegyen, amit akar. Most itt a lehetõség, hogy csettintésnyire hozza az élet összes örömét. Itt az esély, hogy végre saját módjára élvezhesse az életet. De vajon ez a cél? Hogy önmagunkért éljünk?
Vagy visszaforduljon, a biztonságba? Visszaforduljon a hatalommentes életbe, ahol csak egy gyenge tényezõ a többi között? Gyenge, de mégis háborítatlan tényezõ. Nyugalomban, és a barátaival élt eddig is, most miért adná fel? Miért fordítana száznyolcvan fokot az életén csak azért, hogy jobban érezze magát? Vajon az õ öröme mások öröme is?
Két világ között állt az ajtóban. Az egyikben sikeres, megdönthetetlen és szabad volt. A másikban jelentéktelen, de a barátai mind ott áltak mellette. De talán sikeresen nem lehetnek még a barátai? Vajon õk elfogadnák az új S'hoát?
Nem akart dönteni. Azt akarta, hogy valaki más, egy égi jel, egy külsõ erõ döntsön helyette. Valaki mondja meg az utat, hogy a végén, ha mégsem jó, nyugodtan mondhassa: mosom kezeim véredtõl, Jézus.
S'hoa is felemelkedett.
- Igen, akarom látni.
- Kövess. - fordult meg Bill, és lesétált az emelvényrõl.
Bill és S'hoa, nyomukban a két nagydarab lénnyel, egy folyosón sétáltak végig.
- Ezen a bolygón születtem. Sose volt számomra kijárat innen. Egy voltam a sok lápi zokni közül, akik érszegre itták magukat a kocsmában. Ám egy nap megjelentek a Köztársaság telepesei. Idejöttek, és kiválasztották az egyikünket, hogy képviseljen minket. Untam már ezt a helyet, kurvára. Legem volt belõle, ki akartam szabadulni. És nem engem válaszottak. Úgy tûnt, itt fogok megrohadni. Ám maradt még egy lehetõség. A szenátor tanácsosaként én is kijutottam. Aztán kint is maradtam. Élveztem a szabadságot. Hogy azt tehetek, amit akarok. Hogy oda mehetek, ahova akarok. Ezért jöttél te is ide. Te is érzed ezt a nyomást belül. Szétfeszít, és menned kell. Valahova, avoha akarsz. Azt akarod tenni, amit te akarsz, és nem azt, amit más. Ezért vagy itt. Így döntöttél, és más nem mondhatott ellent. Én is így voltam. Eltûntem a szem elõl. Persze lápi zokniként nem volt túl egyszerû az élet. Nem élvezhettem semmit teljes egészében. Otthonról jöttek a hírek, hogy egyretöbb zokni házasodott emberrel, és a fajunk kezdett elvegyülni az övékével. De ez nekem semmit se jelentett. Nem az utódaimnak akartam szép életet. Magamnak akartam. Én is ember akartam lenni, és biztos voltam benne, hogy egyszer megfejthetem, az emberré válás titkát, így keresni kezdtem az emberi faj bölcsõjét. Keresztülrepültem az egész Galaxist, végigszemeztem minden jelentéktelen bolygót, de egy valamire nem gondoltam. A megoldás ott volt karnyújtányira. Az emberiség kiindulópontja a legközelebbi bolygó Coruscanthoz.
- Végül megtaláltam a Földet, ahonnan az egész emberi civilizáció kirobbant, és megfejettem a rejtélyt. Az emberek fontos lépései a következõk voltak: lemászni a fáról, felegyenesedni, írni. Ez mindd megvolt. Aztán rájöttem arra, ami elválasztja még a vadakat az embertõl: eszközhasználat. Nem mintha, egyes értelmesebb fajok, amelyek igen hasonlatosak az emberhez, mint például a csimpánzok, ne használnának eszközöket, de nekik is megvan ugyanaz a szerv: a kéz. A kéz volt az, amivel emberré lehettem. Éveken át kutattam, hogy szerezhetnék kezet, míg végül életem alkonyára jutottam. Ám kutatásom meghozta a gyümölcsét. Megismerkedtem egy ifjú géniusszal. Egy hatalmas laboratóriumot vezetett, és felajánlotta, hogy emberré tesz engem, ha cserébe bemutatom neki az univerzumot. A terv már megszületett bennem: Dexter átváltoztatott engem, és pedig nagy ívben tojva rá eltûztem a bolygóról. Késõbb, miközben megfelelõ szövetségeseimet kerestem, ismét felbukkant, bosszúvágytól éhesen, de ez pont kapóra jött, hogy õsi ellenfelét, Mandarkeot magam mellé állítva legyõzzem. A másik kis zseni ismét hasznomra vállt, de nem bírta sokáig mellettem, így õt is elfelejtettem egy fél év után. Gyors egymásutánban váltogattam a csatlósaimat, akik segítségével egyre feljebb kapaszkodtam a létrán, magam mögött hagyva mindent és mindenkit. Végül úgy döntöttem, hogy elég erõs vagyok, hogy a saját fejem után menjek, és azt tegyek, amit akarjak. Eléggé szabad vagyok, hogy akár haza is jöhessek. Így kötöttem ki ismét a 'Naólián. Mivel emberré válásom miatt hátralevõ éveim száma kissé megugrott, volt még egy kis idõm, kitalálni, hogy maradjak tovább életben. Évekig tengettem így életemet, lassan befolyást szerezve. Végül úgy döntöttem, ismét itt az idõ, hogy galaktikus körutaást tegyek. Utam a Kaminora, a génkezelés bolygójára vezetett, ahol sikerült egyezségre jutnom a helyi tudósokkal. Õk nem haltak meg, én pedig magam alá kaptam egy kutatócsoportot, akikkel az élet meghosszabbításának módját kutattuk. Végül megfejettük a félhalhatatlanság kulcsát. Egy olyan, szexuális úton terjedõ vírust fejlesztettünk ki, ami saját élettartamát a gazdatest életének kinyújtásával hosszabbította meg. Egytlen hátrányos tényez maradt: a vírus élõsködés közben elkorcsította a testet, a tesztalanyok mind öszetöpörödtek, bõrök bezöldült, arcuk eltorzult. A zsebemben a vírussal és az oldalaom egy nõnemû, erõérzékeny alannyal viszlátot intettem, és siettem haza. Meg akartam tudni, hosszútávon mit okoz a vírus. Évekig figyeltem a lányt, amíg egyik nap le nem ült vele szemben egy fiatalember, aki kikezdett vele. Nem tehettem mást: megfigyelte õket. Kiderült, hogy az ismeretlen egy jedi lovag, aki pihenni érkezett ide. Sok idõt töltöttek együtt, míg végül mind a ketten kis, aszott manóká váltak.
- Még egy utolsó estét töltöttem a tesztalannyal, és szabadjára engedtem. A vírussal megfertõzve, lassan átalakulva igyekeztem vissza a Földre, hogy ismét találkozzam Dexterrel. Sajnos ismét már nem sikerült átvernem, hiszen átlátott az álcámon, és Mandarke sem volt már a közelben, hogy kisegítsem. Dextert nem ölhettem meg, hiszen csak õ ismerhette a testi megújulás kulcsát. Végül megtaláltam a megfelelõ fegyvert. Elkaptam Dexter idegesítõ nõvérét, Dee Deet, és megfenyegettem az ifjú géniuszt, hogy beeresztem a laboratóriumba. Így most már tárgyalni is tudtam vele, ráadásul érdekelni is kezdte a vírus, és hogy hogy lehet a kellemetlen tényezõket kiküszöbölni. Évek után sikerült kifejlesztenünk egy olyan módszert, amivel a vírust kordában lehetett tartani többszáz évig. Sajnos a technológiát meg akarta tartani magának, így kénytelen voltam véget vetni szegény életének. Lenyúltam az átalakítógép terveit, és tûztem vissza a 'Naóliára. Sajnos nem kezdhettem el rögtön a megvalósítást, mivel a bolygó a jetik uralma alatt volt. Így Tom néven csatlakoztam az általam itthagyott Yaddlehöz és a megfertõzött Yodáahoz, hogy legyõzzük õket. Cserébe szép kis jutalmat kaptam, így már volt pénzem is, hogy megcsináljam a gépet. Amikor készen lett, nem volt ki tesztelnem, magamat kellett bevetnem. A teszt sikeres volt, de a külsõm megváltozott. Nekem családom volt a hátam mögött. Végül úgy döntöttem, hogy új alakomban térek vissza, és átveszem a saját helyemet az életemben. Nem volt olyan nehéz. Végül Yodáék eltûntek a bolygóról, visszamentek Coruscantra. Ekkor kezdett foglalkoztatni az ügy, hogy ismét unalmas lett a Galaxis, hiszen nem tehetek meg akármit. Nem változtathatom meg a külsõmet análkül, hogy valaki ne akarná megszerezni a gépet, csak ha titokban tartom. Így úgy döntöttem, hogy olyan ember akarok lenni, aki bármit megtehet. A leghatalmasabb a Galaxisban. De ehhez el kellett foglalnom a világot. Elsõ próbálkozásom, mely szerint én leszek a világ legnagyobb rocksztárja, nem jött be. Elmentam Kaminora, és az ismét összeülõ csapattal kifejlesztettünk három ideális zenészt, majd megalapítottuk a Tokio Hotelt. Sajnos volt egy kis probléma: nem vettem figyelembe, hogy a kaminoiaknak egy csöpp stílusérzékük sincsen a Galaxis divatjai irányába, így ahol nem szerettek meg elsõre, ott megútáltak. Újabb tervet kellett kidolgoznom. A Köztársaságot akartam magamnak, ezért be kellett épülnöm a rendszerbe, mépgedig a legbiztosabba: a Jedi Rendbe. Khriesk Dearenek, mint korábbi önmagam fiának kiadva magam bekerültam a tanítványok közé. Sajnos ez sem vált be, rá kellett döbbennem, hogy a jedik nem képesek semmire, illetve nem akarnak tenni semmit. A Köztársaság nem volt elég. Az egész világ kellett. Mégpedig a gyökereitõl. Így utaztam ismét a Földre. Sajnos szemben találtam magam három nagyon dühös kislánnyal, akik Pindúr Pandúrok néven szuperhõsködtek, és engem üldöztek Dexter megölése miatt. Szerencsére megfogtam a legjobb fogódzkodót: kapcsolatba kerültem a S.H.I.E.L.D.-del, így a kislányok nemtehettek ellenem semmit, hiszen a kollégájuk lettem. Végül rájöttem, a világ egyik szervezete sem felékészült arra, hogy az én vezetésemet elbírja. Saját rendszert kellett kialakítanom. Így otthagytam a jediket és a szuperhõsöket, és Dexter laboratóriumában elkezdtem dolgozni egy tökéletes hadseregen.
- Az elméletem a következõ volt: az emberek álmukban sokkal több idõt érzékelnek, mint amíg igazából lejátszódik az álom. A katonák tapasztalatait álmukban kell megszerezniük, így gyorsabban fejlõdnek. Ezt kellett kereszteznem a kaminoiaktól lopott lombik-rendszerrel, míg végül elkészítettem egy hatalmas, rózsaszín és fekete színekben pompázó telepet, amiben apró embrió koruktól felnõt korukig, számítógéppel manipulált álomban fejlõdnek az egyedek. Ezek lettek végül a kukuk prototípusai. Megpróbálkoztam a tökéletes kuku kifejlesztésével is, aki meg tudja változtatni, és ezzel fejleszteni a rendszert.. Sajnos Dee Dee bejutott a laboratóriumba, és kiszabadított pár fejlett, de nem eléggé képzett egyedet, akik harcot indítottak a rendszerem ellen, és kiszabadították a tökéletes kuku prototípusát. Otthagyta az egész csatát a Földön, és úgy döntöttem, hogy teljesen, a világtól elszigetelve kialakítom az új rendszert.
- Eljutottam ismét ide, a 'Naóliára, és visszalakítottam magam Bill Kaulitzcá, majd lassan az egész bolygót betelepítettem emo gyerekek százaival, visszafordíthatatlan folyamatot indítva el ezzel. Végül már senki sem akart ide jönni, a gyerekek pedig lassan öngyilkosok lettek, mind egy szálíg. Az általuk elszívott füves cigik füstjével körbevettem a bolygót, és elrejtõztem a világ elõl. Élveken át dolgoztam a kukukon, míg végül sikerült egy saját laboratóriumot létrehoznom, ami már nem rózsaszín volt, hanem fekete, szürke és fehér. Végül létrehoztam a megfelelõ hadsereget, és kifejlesztettem az önfejlesztõ kukukat. Reményeim szerint még életemben ne fognak a fejlettség olyan szintjére jutni, hogy rájöjjenek, hogy nem kell engem szolgálniuk. Minden tökéletesnek tûnt. Aztán rájöttem, mi hiányzik. Egy pici alkotóelem, amit még be kellett építenem a kukukba. A kukuk ne érhettek fel a jedikkel, mert a jedikkel volt ez Erõ. Kellett keresnem valakit, akit magamhoz vehetek, aki majd segít nekem. Ekkor jutott eszembe Yaddle, és az az este, amikr átvettem tõle a vírust. Felcsillant a remény, hogy talán lett valami foganatja. Elraboltattam õt a Templomból és kikérdeztem. Ezzel majdnem a vesztemet okoztam, hiszen Yoda a keresésére indult, de szerencsére idáig nem jutott már el. De én megtudtam, hogy van egy fiam, aki erõhasználó. Te vagy, S'hoa az esélyem arra, hogy azt tegyek, amit akarok. És én vagyok a te esélyed arra, hogy te is szabad lehess.
Bill megállt a magas, fehér ajtó elõtt, és két kezével lazán belökte.
A két fiú elõtt feltárult egy hatalmas terem (S'hoa már kezdte megszokni a gigantikus és szûküs helyiségek váltakozását), a közepén egy óriási, lila üveggel borított szerkezettel.
- Íme a tökéletes kuku tartály. - mondta Bill, miközben lassan közeledett a terem közepéhez - Az új életünk kedzete. Két személyes. Mi ketten bemászunk, és egy fél napos mûvelet után kijövünk, erõérzékenyen, tökéletes kukuként, összhangban a szervezettel, készen arra, hogy a legnagyobb kuku vezetõkként átvegyük az uralmat a Galaxis fölött. Nos, mit szólsz?
S'hoa megállt meredten egy helyben. Tudta, hogy most döntenie kell. Akárhogy is dönt, élete végéig bánni fogja. Vagy a hõnáhított szabadságot siratja majd, vagy pedig lelkiismerete üldözi majd az évszázadok - ki tudja, évezredek során.
Arra gondolt, most kéne jönnie az égi jelnek, amely majd utat mutat, de sajnos semmi nem utalt arra, hogy a döntést kiveszik a kezébõl. Lehúnyta a szemét. Szabadságvágya volt, születésétõl fogva ott lüktetett az ereiben. Lelkiismerete? Azt nem találta. El tudta felejteni. Kinyitotta a szemeit, és remélte, hogy a lelkiismerete nem most hagy csak ki, hanem mindörökre, legalábbis a változtatás majd kiöli azt is belõle. Kinyitotta a száját, de azon nem jött ki hang. Nem volt hozzá ereje, hogy bármelyik jövõt is eldobja.
Végül megszólalt a várva várt hang. S'hoa fejében mélyen kongtak Zaphod Beeblebrox szavai: S'hoa képességeire szükségünk van! Csak így oldhatjuk meg a problémát, érted? Nem számít, hogy közben vele mi történik! Amíg kitart, addig szerencsénk van! Itt nem õ számít, hanem a Galaxis! A Galaxist kell megmentenünk!
A Galaxis kell megmenteni! A Galaxis a fontos!
Rájött: nem õ számít, õ csak egy eleme a puzzlenak, amit most ki fog rakni. Nem azért jutott le idáig, hogy most veszni hagyja az egészet. Bill sûrûn váltogatta partnereit, ha kell, talál újabb szerencsétlen jedit. Most neki kellett lépnie, és a Galaxis érdekében. Hangja élesen csapott a csendbe.
- Legyen. A társad leszek a szabadság oldalán, Bill.
A két fiú arca mosolyra húzódott, és habár egyikük sem bízott meg a másikban, azt tudták: ezzel csak nyerhetnek.
- a szerkesztõ)