Post by Amy on Nov 5, 2010 8:08:27 GMT 1
Valaha napfény szikrázott és árasztotta el fényével a tájat. De lassan már egy hónapja, hogy a Nap nem bukkan fel. Az éjszakai sötétséget a félhomály és szürkület nyomasztósága váltja fel. Fantázia lakói már nem is csodálkoznak ezen. Mindenki tudja, hogy ez kinek a műve. Mégsem hibáztatják érte igazán. Az eluralkodó Semmiért a világ a felelős, amiért elvesztették az emberek a képzelőerejüket, az önbecsülésüket, függetlenségüket. Fantázia nagy bajban volt, sorra tűntek el dolgok és teremtmények. És az egyetlen, aki megmentheti őket épp a térdére rogyva zokog keservesen. Ami nem is meglepő mivel eltévedt, elvesztette a legjobb barátját, egyben szállítóeszközét még a küldetése legelején. Szinte csoda volt, hogy rátalált arra a fura fehér lényre, ami hajlandó volt boldogan szállítani őt. De számára ismeretlen okok miatt elvesztették egymást azzal jószággal is. Szóval most teljesen egyedül volt és még veszélyes kalandok is álltak előtte.
- És mindennek tetejébe még az az idióta szerencsesárkány is ledobott magáról! Valahogy vissza kell jutnom az Elefántcsonttoronyba, hogy elmondjam a Királynőnek, nincs remény. Mind meghalunk! – fakadt ki Atraskó. Nem vette észre a napok óta nyomában járó vészomjas és félelmetes, fekete lényt…
Pár óra múlva, amikor a könnyek tavat alkottak a rézbőrű fiú körül végre tovább alakul a történet. Atraskó elszánta magát a továbbindulásra. Kínkeservesen vonszolta magát előre, egyre jobban belesüllyedve a depresszióba. Mérhetetlen szomorúságában fel sem tűnt neki, hogy egyre közelebb ér egy városhoz. A kapu valaha díszes, kitudjahány-karátos aranyból készülhetett, ma már ebből csak a helye, és emléke maradt meg. Bár a város teljesen kihalt volt, így csak azok emlékeztek erre, akik valaha hallottak a pompás városról. Atraskó nem sokat foglalkozott a kapuval, elkeseredetten vonszolta magát tovább. Valahogy az az érzése volt, hogy a kapu mögött végre válaszokat kap.
- Állj![/i] – kiáltotta egy vékony hang.
- Nem hallod?
- Azt mondtuk ÁLLJ! – ordította a harmadik hang. Atraskó megtorpant és a hangok forrását kereste, arra gondolva, hogy megőrült. Ám erről szó sem volt, csak nehéz észrevenni a fikarcot, figyelembe véve, hogy igencsak aprók. Bár ha egymás nyakába ülnek, akkor már felérnek egy normál ember térdéig.
- Mik vagytok ti? – kérdezte Atraskó.
- Mi vagyunk Kísértetváros őrei! Én Ukk vagyok, alattam Mukk van, legalul meg Fukk.
- Kísértetváros? Tehát ez lenne az? Innen indult az egész?
- Igen, igen, és nem egészen. Fantáziában ez volt az első hely, ahol megjelent Semmi, ez igaz. De az emberek világában indult el valahol. –válaszolta Fukk.
- Te minden bizonnyal Atraskó vagy. – jegyezte meg Mukk csendesen. Az említett bólintott egyet, nem csodálkozott, hogy vajon honnan tudják a fikarcok.
- Ha be akarsz menni a városba fizetned kell.
- Fizetnem? Miért? Mennyit?
- Igen. Mert ez a szabály. 5000 szerecsendiót. – felelte Ukk lényegre törően.
- Nincs szerecsendióm.
- Ez bizony gond. Akkor nem mehetsz be. – a három fikarc ezúttal sorompót alkotott jelezve ezzel a kijelentés komolyságát.
- De nekem be kell mennem. – mondta Atraskó maga sem tudva, hogy miért kell. De kellett.
- Van valami másod esetleg? – kérdezte Mukk álmodozó hangon.
- Csak a Királynő medálja.
- Megteszi.
- De azt nem adhatom ki a kezemből!
- Először is, most sincs a kezedben, szóval technikailag most nagy butaságot mondtál. Másodszor meg, be akarsz menni, nem? – kérdezte Fukk.
- Nincs más választásod. – tette még hozzá Mukk.
- Rendben. – sóhajtott fel Atraskó lemondóan. Bár valóban neki azt mondták, hogy ez a medál megvédi minden rossztól a kalandjai során, és az egész világ sorsa függhet ezen. De miután végiggondolta, hogy a lova elvesztését mégsem akadályozta meg a nyakék, talán mégsem védi meg minden rossztól, tehát nem is olyan fontos. Levette hát a nyakából az összefonódó kígyókat ábrázoló medállt és átnyújtotta Ukknak.
- Üdvözöljük Kísértetvárosban. Reméljük kellemesen telik majd az itt töltött ideje. – hangzott fel a köszöntő kánon, majd a fikarcok az útjára engedték a fiút. Az szinte áhitatosan lépett be a kapun, a kihalt városba.
A hófehérre meszelt házak között egy sötét árny ólálkodott. Jelenléte feltűnő lett volna, ha nem lett volna éjszaka, ha a Nap nem húnyt volna ki végérvényesen a világban, ha bárki élt volna a városban. De lakói már réges-régen elhagyták azt. Nem költöztek el, ugyan dehogy. Hisz hol találtak volna még egy ilyen pompás, életvidám és boldog várost? Valaha Sunshine City-nek hívták. Vidám zene szólt, különféle fesztiválok voltak minden hétvégén. A szegénység, szomorúság, baj ismeretlen fogalmak voltak. Aztán egy nap a főtéren álló szökőkút eltűnt. A helyén nem volt semmi, se üreg, se talaj, se semmi. Pontosabban semmi volt a helyén. A nagy fekete semmi. Mintha egy fekete lyuk lett volna ott. Ami lassan magába szív mindent. Sunshine City lakóinak pedig szokásáva vált a Semmi bámulása. Volt benne valami varázslatos, abban a vakfoltban, ami a szemük elé tárult. Hiába nézték órákon, napokon, heteken át, mégsem vették észre, hogy fokozatosan terjeszkedni kezdett a Semmi. Lassan a város lakói is eltünedeztek, ahogy a szökőkút. Semmi elragadta őket. A város lassacskán kihalt ilyen módon. Amikor rájöttek a gondra, küldtek hírnököket, hogy segítséget kérjenek, és megoldást találjanak a problémára, ám ezek sosem tértek vissza. A segítség soha nem érkezett meg. A város utolsó képviselői az ajtonálló fikarcok voltak. Akik már rég nem gondoltak olyanra, hogy felesleges őrizniük a kaput. Ez volt a dolguk, az egyetlen amihez értettek.
A sötét árny nem a Semmi felé igyekezett, több esze volt annál. A tanácsháza volt az úticélja, pontosabban a hajdani tanácsháza. A prédája szaga vezette abba az irányba. Már hosszú hetek óta próbálta elkapni azt a kis fickót. De most már sikerrel kell járnia. Vagy nagyon megbánja, a Főnök tesz róla. Még egy hibát nem tűr el. Fekete pofája torz kifejezésbe rándult, ahogy eszébe jutott a múltkori hiba és a büntetés utána. Borostányszeme vad tűzben égett, ahogy az előtte haladó fiúra nézett. Már csak pár lépés és a fiúnak vége. És a világnak is! Az összesnek! Senki sem lesz képes megállítani az eseményeket.
Még 10 lépés…
9
8
7
6
5
4
3
2
Már csak 1!
//Happy Bday aeuchat//
- És mindennek tetejébe még az az idióta szerencsesárkány is ledobott magáról! Valahogy vissza kell jutnom az Elefántcsonttoronyba, hogy elmondjam a Királynőnek, nincs remény. Mind meghalunk! – fakadt ki Atraskó. Nem vette észre a napok óta nyomában járó vészomjas és félelmetes, fekete lényt…
Pár óra múlva, amikor a könnyek tavat alkottak a rézbőrű fiú körül végre tovább alakul a történet. Atraskó elszánta magát a továbbindulásra. Kínkeservesen vonszolta magát előre, egyre jobban belesüllyedve a depresszióba. Mérhetetlen szomorúságában fel sem tűnt neki, hogy egyre közelebb ér egy városhoz. A kapu valaha díszes, kitudjahány-karátos aranyból készülhetett, ma már ebből csak a helye, és emléke maradt meg. Bár a város teljesen kihalt volt, így csak azok emlékeztek erre, akik valaha hallottak a pompás városról. Atraskó nem sokat foglalkozott a kapuval, elkeseredetten vonszolta magát tovább. Valahogy az az érzése volt, hogy a kapu mögött végre válaszokat kap.
- Állj![/i] – kiáltotta egy vékony hang.
- Nem hallod?
- Azt mondtuk ÁLLJ! – ordította a harmadik hang. Atraskó megtorpant és a hangok forrását kereste, arra gondolva, hogy megőrült. Ám erről szó sem volt, csak nehéz észrevenni a fikarcot, figyelembe véve, hogy igencsak aprók. Bár ha egymás nyakába ülnek, akkor már felérnek egy normál ember térdéig.
- Mik vagytok ti? – kérdezte Atraskó.
- Mi vagyunk Kísértetváros őrei! Én Ukk vagyok, alattam Mukk van, legalul meg Fukk.
- Kísértetváros? Tehát ez lenne az? Innen indult az egész?
- Igen, igen, és nem egészen. Fantáziában ez volt az első hely, ahol megjelent Semmi, ez igaz. De az emberek világában indult el valahol. –válaszolta Fukk.
- Te minden bizonnyal Atraskó vagy. – jegyezte meg Mukk csendesen. Az említett bólintott egyet, nem csodálkozott, hogy vajon honnan tudják a fikarcok.
- Ha be akarsz menni a városba fizetned kell.
- Fizetnem? Miért? Mennyit?
- Igen. Mert ez a szabály. 5000 szerecsendiót. – felelte Ukk lényegre törően.
- Nincs szerecsendióm.
- Ez bizony gond. Akkor nem mehetsz be. – a három fikarc ezúttal sorompót alkotott jelezve ezzel a kijelentés komolyságát.
- De nekem be kell mennem. – mondta Atraskó maga sem tudva, hogy miért kell. De kellett.
- Van valami másod esetleg? – kérdezte Mukk álmodozó hangon.
- Csak a Királynő medálja.
- Megteszi.
- De azt nem adhatom ki a kezemből!
- Először is, most sincs a kezedben, szóval technikailag most nagy butaságot mondtál. Másodszor meg, be akarsz menni, nem? – kérdezte Fukk.
- Nincs más választásod. – tette még hozzá Mukk.
- Rendben. – sóhajtott fel Atraskó lemondóan. Bár valóban neki azt mondták, hogy ez a medál megvédi minden rossztól a kalandjai során, és az egész világ sorsa függhet ezen. De miután végiggondolta, hogy a lova elvesztését mégsem akadályozta meg a nyakék, talán mégsem védi meg minden rossztól, tehát nem is olyan fontos. Levette hát a nyakából az összefonódó kígyókat ábrázoló medállt és átnyújtotta Ukknak.
- Üdvözöljük Kísértetvárosban. Reméljük kellemesen telik majd az itt töltött ideje. – hangzott fel a köszöntő kánon, majd a fikarcok az útjára engedték a fiút. Az szinte áhitatosan lépett be a kapun, a kihalt városba.
A hófehérre meszelt házak között egy sötét árny ólálkodott. Jelenléte feltűnő lett volna, ha nem lett volna éjszaka, ha a Nap nem húnyt volna ki végérvényesen a világban, ha bárki élt volna a városban. De lakói már réges-régen elhagyták azt. Nem költöztek el, ugyan dehogy. Hisz hol találtak volna még egy ilyen pompás, életvidám és boldog várost? Valaha Sunshine City-nek hívták. Vidám zene szólt, különféle fesztiválok voltak minden hétvégén. A szegénység, szomorúság, baj ismeretlen fogalmak voltak. Aztán egy nap a főtéren álló szökőkút eltűnt. A helyén nem volt semmi, se üreg, se talaj, se semmi. Pontosabban semmi volt a helyén. A nagy fekete semmi. Mintha egy fekete lyuk lett volna ott. Ami lassan magába szív mindent. Sunshine City lakóinak pedig szokásáva vált a Semmi bámulása. Volt benne valami varázslatos, abban a vakfoltban, ami a szemük elé tárult. Hiába nézték órákon, napokon, heteken át, mégsem vették észre, hogy fokozatosan terjeszkedni kezdett a Semmi. Lassan a város lakói is eltünedeztek, ahogy a szökőkút. Semmi elragadta őket. A város lassacskán kihalt ilyen módon. Amikor rájöttek a gondra, küldtek hírnököket, hogy segítséget kérjenek, és megoldást találjanak a problémára, ám ezek sosem tértek vissza. A segítség soha nem érkezett meg. A város utolsó képviselői az ajtonálló fikarcok voltak. Akik már rég nem gondoltak olyanra, hogy felesleges őrizniük a kaput. Ez volt a dolguk, az egyetlen amihez értettek.
A sötét árny nem a Semmi felé igyekezett, több esze volt annál. A tanácsháza volt az úticélja, pontosabban a hajdani tanácsháza. A prédája szaga vezette abba az irányba. Már hosszú hetek óta próbálta elkapni azt a kis fickót. De most már sikerrel kell járnia. Vagy nagyon megbánja, a Főnök tesz róla. Még egy hibát nem tűr el. Fekete pofája torz kifejezésbe rándult, ahogy eszébe jutott a múltkori hiba és a büntetés utána. Borostányszeme vad tűzben égett, ahogy az előtte haladó fiúra nézett. Már csak pár lépés és a fiúnak vége. És a világnak is! Az összesnek! Senki sem lesz képes megállítani az eseményeket.
Még 10 lépés…
9
8
7
6
5
4
3
2
Már csak 1!
//Happy Bday aeuchat//