Post by Val on Apr 21, 2007 13:29:13 GMT 1
Narancsiosz végtelen narancspusztáján pár alak vánszorgott végig.
Nem tudták, hol vannak, és nem tudták miért. Teljesen kiszolgáltatottnak érezték magukat, reményük elveszett. Ha elõre tekintettek, minduntalan a lebukó, narancsszín nap vérzett a szemükben, hátul a narancsbarna éjszaka torkollott. Lábuk minduntalan megszaladt a csúszós narancshéjon, gyomruk felkavarodott, az órák óta tartó erõltetett menetet enyhíteni hivatott narancsok szagától. Néha elszáguldott felettük egy-egy haldokló áldozatra lesõ narancshéja, olykor pedig narancscickányok futkároztak a rostos lében dagonyázó lábuk alatt. Ha behunyták fáradt szemeiket, az eddig vörösnek látott szemhéj most csupa kékbe borult, amely nyugtatólag hatott rájuk, egészen addig, amíg a következõ lépést megtéve a gömbökbõl álló talajon, el nem bucskáztak, arcukat az édes szószba mártva. A távolban minduntalan a lassan maga is narancsá váló nap egyre halványodott.
- Azt hiszem... itt éjszakázunk. - jelentette ki Morfeusz, a csapat kapitányának nevezve ki magát.
- Helyes. - nyugtázta Acchka mester, így a döntés véglegesnek bizonyult.
- Miért? Ha a nap nem megy le sosem? - kérdezte Kadmosz, aki úgy látszik újabb erõre kapott a pihenés szavának hallatára.
- Egyre sötétebb van, padawan, nézd csak a napot.
- A napból nem a láthatár vesz el többet, mester! Én egy város sziluettjét látom!
A keserû arcok mind a horizont felé vetették figyelmüket, és kiszáradt utazóként szívták magukba az életadó felismerést. A napkorona alját egy szedett-vedett város fekete körvonala tépázta meg. A vándorok felkortyolták a narancspocsolyák nedvét, hogy kibírják a maradék utat, és ismét nekivetették lábukat a bizonytalan narancsföldnek.
A város narancskupolái fényesen csillogtak a végre beteljesülõ naplementében, amint a kis csapat elérte a város hatalmas narancsfa kapuját. Acchka odalépett a kopogtatóhoz, és erõteljes mozdulattal bekongatott. Válasz nem érkezett, viszont a kapu lassan kitárult.
- Üdvözlet Metaföld fõvárosában, vándorok! - üdvözölte õket széles mosollyal egy idegen hölgy, akinek arcán a barátságos kifejezést hirtelen a félelemmel vegyült ingerület vette át.
- Most meghalsz, te szemét! - visította Trinity, és rávetette magát a lenge, áttetszõ ruhás nõre. Acchka még idõben kapta el a lábát, hogy mindketten a fölre csattanva heverjenek a narancstól már így is át itatott ruhájukban.
- Eressz, te vadbarom! Eressz el! - csapkodott kezeivel Trinity.
- Majd ha lenyugszol! - ordította vissza narancsot köpve a mester, majd gyorsan felhúzta térdeit, és egy rántással ismét a narancsban tudhatta a nõ fejét. Felpattan, és rá is taposott.
- Nem tanítottak meg vendégségben viselkedni? - mordult rá.
Trinity lassan kiemelte a fejét a narancsföldbõl, és eltorzult arccal visított.
- Egyszer úgyis megkapod! Nem lesz kegyelem! Ááááhhh!!!
Acchka közelebb lépett vendéglátójukhoz.
- Elnézést a kellemetlenségért, de Csipkerózsikát kissé korán ébresztették fel, és nem tanulta meg az illemet.
- Illem? Szarok az illemre, jedi! Ez kicsit más probléma! - fröcskölte a narancslét Trinity.
Morfeusz a háttérben halkan röhögött, Neo pedig az arcát takarta el a kezével.
- Esetleg... beavatna engem is valaki? - kérdezte a jedi mester. Mivel nagyon senki nem jelentkezett önként a feladatra, ismét a nyugodtan álló nõhöz fordult.
- A nevem Sztaph Acchka, jedi mester vagyok. Ez itt, a padawanom, Kadmosz... Kadmosz. A többieket - feltételezem - már ismeri.
- Üdvözlöm, mester, a nevem Perszephoné, és én vagyok Meridián nagykövete. Javaslom, fáradjunk beljebb. - felelt az, és megfordult, pillantást se vetve a három csatlakozós figurára.
Az egész város a kora középkori Itáliára emlékeztetett, legalábbis egyedül Morfeuszt, aki volt annyira tájékozott, hogy tudja, milyen a kora középkori Itália. Mindenféle furcsa lények mászkáltak, jobban fogalmazva furcsa lények az emberekhez képest, de nem a két jedinek, akik számára az egyedüli furcsa lény egy kacsacsõrû emlõs lett volna, olyat még meg nem láttak.
- És nem unalmas egy kissé ebben a világban élni? Úgyértem minden olyan narancssárga. - kezdeményezett ismét beszélgetést Perszephonéval Acchka mester.
- Nem, egyáltalán nem. Minden nap történik valami érdekes, izgalmas. Lassan kezdjük megszokni, hogy városunk idõrõl idõre valamilyen rejtély, vagy harc színtere.
- Harc?
- Bizony. Néha elõkerül egy sötét varázsló, vagy törekvõ nagyúr, és igyekszik elfoglalni, nemcsak Meridiánt, de minden Khoondrakar által õrzött világot.
- Khoondrakar? - kapta fel a fejét a hátul ballagó Morfeusz - Csak nem... az Orákulum székhelye!
- Bizony. - válaszolta Perszephoné. - A Õrzõk sokszor látogatnak el ide, az õ utasítására.
- A Õrzõk? - kérdezte Acchka, ám kérdésére hamarosan meg is jött a válasz.
A város hátsó kapuja mögül kiemelkedett egy figura, akinek tüskék sisakja karcolta a narancsszín felhõk alját. A fekete monolit lángoló szeme messzire elvilágított, hatalmas kardját pedig bõszen csapásra emelte. Feje körül száguldozott öt másik, akik az õket támadó, sárkányon lovagló árnyak támadásait kikerülve próbálták megsebezni a hatalmas alakot.
- A Õrzõk! - mutatott fel Perszephoné - És... a félemetes Nagyúr! Sauron!
A nõ arca elfanyalodott, majd pillanatokon belül elrebbent egy sikátor irányába, hogy fedezéket keressen. A Rózsaszín Párduc hûségesen követte, mert jobb szeretett kimaradni az ilyen ügyekbõl.
Tárak kattogása hallatszott, és a megmerevedett Acchka háta mögül egyvereiket élesítve sietett a csata irányába a három fekete ruhás ember. Kadmosz sem volt rest kardját elõkapva sietett Morfeuszék után. Karom kapitány kardját rántva, csatakiáltással vetette magát a közdelembe.
De nem az övé volt az egyetlen csatakiáltás. Amint a csapat kitette a lábát a kapun, szemük elé tárult egy hatalmas sereg, amelynek vicsorgó ork harcosai halálos üvöltésükkel szorította ki a vért az ellenfél szívébõl.
Az egyik repkedõ harcos keményen belevágódott a földbe melléjük.
Morfeusz leguggolt, és felsegítette a fiatalt ázsiai lányt.
- Köszönöm. - motyogta az, és egy pillantást vetve rájuk odadobta - Jobb, ha visszavonulnak a város falai mögé, ott biztonságosabb.
- Sehol sem biztonságosabb, - helyesbített Morfeusz - mint a csata hevében.
- Ez esetben, elkél a segítség.
- Itt a segítség! - hallatszott egy öreg a hátuk mögött. Ezernyi pata csattogása hallatszott, és megfordulva egy másik sereg bontakozott ki elõttük, élükön egy hatralmas, fehér lovassal - Rohan lovasai készek kiállni Sauron ellen, ha a halál az ára is! - harsogta Gandalf, majd Keselyüstök hátán a csata hevébe nyargalt.
- Rohírok! ELÕRE! - kiáltotta Théoden is, majd fekete lovával az istar után vettete magát.
A csata szinte kilátástalannak tûnt. Az orkok kifogyhatatlan seregei fáradatlanul ostromolták a védõk seregét, Sauron pedig bõszen és könnyedén állta a Õrzõk támadásait. A mellettük repkedõ Árnylovasok ugyan könnyítettek helyzetén, mégis látszott, hogy ezt a csatát nem veszti el. Ám a rohírok nem adták fel, töretlenül ellenálltak az ellenfelek újabb hullámainak. Ám ekkor egy olyan dolog történt, amely miatt a védekezõ seregek egy pillanatra megálltak, ezzel lehetõséget adva a sötét erõknek, hogy még több elõnyre tegyenek szert.
- Éljen Rohan! - ordította véresen Théoden, akinek melkasát egy dárda szúrta át, majd lefordult a lóról. Az ork seregek ekkor áttörték a lovasság védelmét, és már a kapunál tartottak.
Ekkor azonban a király lován egy újabb alak termett. Fekete alakja szinte belevágott a narancs égbe, miközben azt harsogta:
- Rohan katonái! Királyotok nemcsak királyotok volt, hanem társatok a harcban! Meghátráltok-e, ha a mellettetek harcoló elesik? Meghátráltok-e, amikor egy bajtársatok vérben fürödve fekszik a földön? Meghátráltok-e akkor, ha ezer lovasból egy elhull? Elhull, idcsõségesen, mint nem, mint királyotok, hanem mint bajtársatok! Nem hagyhatjuk, hogy a sötétség seregei egy harcos halála miatt elõretörjenek, még ha királyi harcos esik is el! Rohan lovasai! Tartsatok ki a végsõkig, ahogy királyotok is tette! Ne hagyjátok, hogy elvesszük a csatát! - háta mögül elõrántotta fekete katanáját - Rohan lovasai! Támadás!
Morfeusz, Théoden ébenfekete lován, társként Gadalfot kapva tört utat az orkok hadán, hogy minél közelebb kerüljenek Sauron sötét alakjához. A feketes és afehér lovas egymást védve, mint jin és jang, tizedelték az ellenséget, villongó kardjaikkal mint éjfekete pestis, mint hófehér lepra, irtották az alattuk vagdalkozókat.
Acchka mester és Kadmosz hátukat egymásnak vetve harcoltak. Körülöttük Mr. Smith-módra repkedtek az orkok, miközben oldalazó mozgást végezve lassan Sauron lába alá értek.
- Kadmosz! Fedezz! - ordította a mester, majd hátat fordítva a csatának, a narancségnek vetette tekintetét. Az égboltot lassan ellepték a felhõk, és elkezdett cseperegni a ragadós narancslé-esõ. Amíg Kamdosz halált megvetõ bátorsággal, és Yodát megszégyenítõ ügyességgel pattogott Acchka körül, a mester egy sárkánylovasra koncentrált.
Elsõ próbálkozásra hátratántorodott: az ellenfélnek nem volt lelke. A nazgúlok az Erõben feket lyukak voltak, amelyek elszívták a jedik fényét. A mester ismét megvetette lábait, kezeit pedig a lovas felé lendítette.
A hatalmas szörny elõször élesen jobbra kanyarodott, majdnem elsöpörve az egyik Õrzõt. Ezután tett egy isebb, erõlködõ mozdulatot felfelé, majd meredek ívben zuhanni kedzett. Szárnyaival erõtlenül csapkova próbált ismét felemelkedni, majd, mintha csak õ is így akarná, leereszkedett a talajra.
Acchka mester váratlanul ott termett, habár arca eltorzult az erõlködéstõl, hogy nyugalomban tartsa a sárkányt, és ha bármilyen hirtelen mozdulatot akar tenni, ismét a földhöz láncolhassa az Erõvel.
- Kadmosz, segíts! - kiáltotta, majd padawanjával az oldalán az Árnylovasnak vettete magát.
A fekete alak lesuhant a sárkány nyergébõl, és kardot rántva védekezni kezdett. Úgy látszott, a fegyveren mágia ül, hiszen gondtalanul hárította a fénykardok pengéjét. A két jedi körbetáncolta a lovast, majd Acchka mester, kihasználva a pillanatot, a sárkány hátán termett.
- Kadmosz! Tarts ki! - kiáltotta, miközben a levegõbe emelkedett új hátasával.
Sauron oda vetette tekintetét.
- Botor ember! Hát nem érted? Én írányítom a sötétséget!
Acchka egy pillanatra megmerevedett, és arcát elborította az erõlködés. A sárkány lelke a nyugalom és a támadás között vacilált, habár folyamatosan, és megdönthetetlenül engedte át az irányítás ót a Nagyúrnak. Majd végül mégis Acchka mellett döntött aki így már teljes bevetéssel szembe tudott szegülni a Õrzõket támadó többi sárkány-lovasnak.
Sauron az oldala melletti villanássla volt efoglalva. A vakító támadás ugyan nem jelentett veszélyt, de ekkor váratlan dolog történt: Gandalf vakító fénytömegébõl Morfeusz fekete alakja vágódott ki, emberfeletti magasságba ugorva, kardját feje fölé tartva, majd csapott, és leszánkázott a Nagyúr oldalán, fáradtan elterülve a talajon. Egy másodperccel késõbb Sauron ujja dárdaként fúródott mellé a narancsba. Az ujj végérõl csurgó vércseppek vörösre színezték a narancslé-esõtõl ragadó földet.
A védekezõk már az orkok utolsó maradványait kaszabolták, az csatatér közepén pedig egy kisebb csoport tömörült össze. Gandalf, a fehér mágus, Morfeusz, Rohan új vezetõje, Acchka mester, és padawanja, Kadmosz, Will, Irma, Taranee, Corny és Hay Lin, Khoondrakar Õrzõi és Karom kapitány körbeáltak egy igencsak alacsony személyt.
A fiatal kisfiú nem zavartatta magát, megtörölte szemövegét, felillesztette orrára, és felállt.
- Na, mi lesz most? Itt akarunk állni egész nap?
- Lerohanod Meridiánt, legyõzünk, és még csak nem is foglalkozol velünk?! Szerintem jobb, ha egy picit nyugton maradsz! - lökte vissza a narancsba Irma.
- Héhé! Nem ilik így lökdösni a világ legnagyobb géniuszát!
- Inkább a legkisebb géniuszát, haver, a csípõmig sem érsz el.
- És ki vagy, ha megkérdezhetem, volt-hordozója az Egy Gyûrûnek? - kérdezte Gandalf.
- Dexter vagyok, az ifjú géniusz. És ha megengeditek, most felállnék, és megfürödnék, mert tiszta ragacs vagyok.
- Esetleg, magyarázattal szolgálhatnál az elõbbi cselekedetedre! - ripakodott rá Will.
- Milyen magyarázat? Nem teljesen egyértelmû? Amikor a Föld nevû bolygón ráakadtam a mágikus gyûrûre, és felhúztam, a gyûrû modulálta az agyam egyes szektorait, ami által kapzsi és gonosz lettem. Újonnan szerzett képességeimmel eljutottam a Galaxisba, hogy megtaláljam õsi ellengésemet, és egykori barátomat, Mandarkot és Bill Kaulitzot, de sajnos ebbéli próbálkozásaim mind csõdöt mondtak, mert a megtalálási koordinátáik számomra teljesen ismeretlenek. Ezért az utóbbi idõket a Galaxisban való kutatással folytattam, és ehhez fel kellett használnom a gyûrû navigációs képességeit, ami elvezetett volna hozzájuk. Sajnos túl sûrûn, és túl hosszú idõintervallumokban használtam, ezért a agyam elgtöbb perifériája nagy mértékben módosult, míg végül elérte azt a szintet, amikor úgy döntöttem, elpusztítom a világot, és ezt Khoondrakar elpusztításával akartam kezdeni, amihez az Õrzõket ki kellett iktatnom. És sikerült is volna a tervem, ha nincsenek ezek a kotnyeles jedik!
- Ebben az esetben - vágta rá Will - a Khoondrakari Tanács elé viszünk, és az Orákulum dönt majd a sorsodról, Dexter!
- Jó, de akkor is. Elõtte lezuhanyzom.
- Ám legyen. De ne próbálkozz szökéssel.
- Majd én vigyázok rá. - jelentkezett Kadmosz, és elkísérte az ifjú géniuszt a város felé.
Morfeusz már lovának hátán ült.
- Azt hiszem, ez így lesz a legjobb. Rohannak királyra van szüksége, ez a kötelességem. Ez a jövõm. Mindennek célja van.
Intett, majd Gandalffal az oldalán, ezer rohír lovassal a háta mögött elvágtatott.
Acchka a Gyûrût nézegette.
- Most már legalább értem, miért kellett olyan nagynak lennie gyûrûvel.
Az ékszer elfoglalta egész markát, és egy hatalmas 'O' betû ált rajta.
- Kíváncsi vagyok, mit jelenthet az 'O'.
- Én pedig arra vagyok, kíváncsi, honnan ismeri ez a Dexter Bill Kaulitzot. - mondta Neo.
- Te is ismered? - kérdezte a mester.
- A Mátrix, ahonnan jövünk, az õ találmánya. Õ fejlesztett ki engem is, csak kedves barátaim megmentettek. Igazából mi is õt üldözzük.
- Akkor úgy látszik, jó nyomon vagytok. Csak az a baj, hogy én nem. Nem tudom, hogy hova kell menjek.
Ekkor ismét megjelent Dexter, egy ismeretlen férfival és a Rózsaszín Párduccal az oldalán.
- Joh, mehetünk. - morogta a kis zseni, és a WITCH társaságában elteleportáltak Khoondrakarba.
- Akkor mehetünk... valahova. - mondta Neo.
- És hol van Kadmosz? - kérdezte Acchka.
- Bizonyára ott maradt, Perszephonéval, és jól érzi magát. Az õ küldetése itt véget ért.
- Jól mondod, Neo. - helyeselt komolyan az ismeretlen férfi - Kadmosz küldetése véget ért. De nem úgy, ahogy ti képzelitek. Kadmosz nem lazsál, Kadmosz beszédbe elegyedett Dexterrel, és kiderült, hogy õ bárkit bámivé tud változtatni. Madarat hallá, nyalókát banánná, fát vaskarikává, zoknit emberré, kushibant nyúllá, követ kaviccsá! És Kadmoszt is átváltoztatta! Íme itt vagyo én, Astral Ray, túlestem tûzkeresztségemen, és most már újult erõvel vetem magam bele a kalandokba! Kadmosz küldetése véget ért, és Kadmosz hamvaiból tüzes madárként lépek elõ én, hogy helyrehozzam a hiábit, hogy beteljesítsem a sorsát! És már tudom, hogy hova kell mennünk! Irány az Ithor!
Nem tudták, hol vannak, és nem tudták miért. Teljesen kiszolgáltatottnak érezték magukat, reményük elveszett. Ha elõre tekintettek, minduntalan a lebukó, narancsszín nap vérzett a szemükben, hátul a narancsbarna éjszaka torkollott. Lábuk minduntalan megszaladt a csúszós narancshéjon, gyomruk felkavarodott, az órák óta tartó erõltetett menetet enyhíteni hivatott narancsok szagától. Néha elszáguldott felettük egy-egy haldokló áldozatra lesõ narancshéja, olykor pedig narancscickányok futkároztak a rostos lében dagonyázó lábuk alatt. Ha behunyták fáradt szemeiket, az eddig vörösnek látott szemhéj most csupa kékbe borult, amely nyugtatólag hatott rájuk, egészen addig, amíg a következõ lépést megtéve a gömbökbõl álló talajon, el nem bucskáztak, arcukat az édes szószba mártva. A távolban minduntalan a lassan maga is narancsá váló nap egyre halványodott.
- Azt hiszem... itt éjszakázunk. - jelentette ki Morfeusz, a csapat kapitányának nevezve ki magát.
- Helyes. - nyugtázta Acchka mester, így a döntés véglegesnek bizonyult.
- Miért? Ha a nap nem megy le sosem? - kérdezte Kadmosz, aki úgy látszik újabb erõre kapott a pihenés szavának hallatára.
- Egyre sötétebb van, padawan, nézd csak a napot.
- A napból nem a láthatár vesz el többet, mester! Én egy város sziluettjét látom!
A keserû arcok mind a horizont felé vetették figyelmüket, és kiszáradt utazóként szívták magukba az életadó felismerést. A napkorona alját egy szedett-vedett város fekete körvonala tépázta meg. A vándorok felkortyolták a narancspocsolyák nedvét, hogy kibírják a maradék utat, és ismét nekivetették lábukat a bizonytalan narancsföldnek.
A város narancskupolái fényesen csillogtak a végre beteljesülõ naplementében, amint a kis csapat elérte a város hatalmas narancsfa kapuját. Acchka odalépett a kopogtatóhoz, és erõteljes mozdulattal bekongatott. Válasz nem érkezett, viszont a kapu lassan kitárult.
- Üdvözlet Metaföld fõvárosában, vándorok! - üdvözölte õket széles mosollyal egy idegen hölgy, akinek arcán a barátságos kifejezést hirtelen a félelemmel vegyült ingerület vette át.
- Most meghalsz, te szemét! - visította Trinity, és rávetette magát a lenge, áttetszõ ruhás nõre. Acchka még idõben kapta el a lábát, hogy mindketten a fölre csattanva heverjenek a narancstól már így is át itatott ruhájukban.
- Eressz, te vadbarom! Eressz el! - csapkodott kezeivel Trinity.
- Majd ha lenyugszol! - ordította vissza narancsot köpve a mester, majd gyorsan felhúzta térdeit, és egy rántással ismét a narancsban tudhatta a nõ fejét. Felpattan, és rá is taposott.
- Nem tanítottak meg vendégségben viselkedni? - mordult rá.
Trinity lassan kiemelte a fejét a narancsföldbõl, és eltorzult arccal visított.
- Egyszer úgyis megkapod! Nem lesz kegyelem! Ááááhhh!!!
Acchka közelebb lépett vendéglátójukhoz.
- Elnézést a kellemetlenségért, de Csipkerózsikát kissé korán ébresztették fel, és nem tanulta meg az illemet.
- Illem? Szarok az illemre, jedi! Ez kicsit más probléma! - fröcskölte a narancslét Trinity.
Morfeusz a háttérben halkan röhögött, Neo pedig az arcát takarta el a kezével.
- Esetleg... beavatna engem is valaki? - kérdezte a jedi mester. Mivel nagyon senki nem jelentkezett önként a feladatra, ismét a nyugodtan álló nõhöz fordult.
- A nevem Sztaph Acchka, jedi mester vagyok. Ez itt, a padawanom, Kadmosz... Kadmosz. A többieket - feltételezem - már ismeri.
- Üdvözlöm, mester, a nevem Perszephoné, és én vagyok Meridián nagykövete. Javaslom, fáradjunk beljebb. - felelt az, és megfordult, pillantást se vetve a három csatlakozós figurára.
Az egész város a kora középkori Itáliára emlékeztetett, legalábbis egyedül Morfeuszt, aki volt annyira tájékozott, hogy tudja, milyen a kora középkori Itália. Mindenféle furcsa lények mászkáltak, jobban fogalmazva furcsa lények az emberekhez képest, de nem a két jedinek, akik számára az egyedüli furcsa lény egy kacsacsõrû emlõs lett volna, olyat még meg nem láttak.
- És nem unalmas egy kissé ebben a világban élni? Úgyértem minden olyan narancssárga. - kezdeményezett ismét beszélgetést Perszephonéval Acchka mester.
- Nem, egyáltalán nem. Minden nap történik valami érdekes, izgalmas. Lassan kezdjük megszokni, hogy városunk idõrõl idõre valamilyen rejtély, vagy harc színtere.
- Harc?
- Bizony. Néha elõkerül egy sötét varázsló, vagy törekvõ nagyúr, és igyekszik elfoglalni, nemcsak Meridiánt, de minden Khoondrakar által õrzött világot.
- Khoondrakar? - kapta fel a fejét a hátul ballagó Morfeusz - Csak nem... az Orákulum székhelye!
- Bizony. - válaszolta Perszephoné. - A Õrzõk sokszor látogatnak el ide, az õ utasítására.
- A Õrzõk? - kérdezte Acchka, ám kérdésére hamarosan meg is jött a válasz.
A város hátsó kapuja mögül kiemelkedett egy figura, akinek tüskék sisakja karcolta a narancsszín felhõk alját. A fekete monolit lángoló szeme messzire elvilágított, hatalmas kardját pedig bõszen csapásra emelte. Feje körül száguldozott öt másik, akik az õket támadó, sárkányon lovagló árnyak támadásait kikerülve próbálták megsebezni a hatalmas alakot.
- A Õrzõk! - mutatott fel Perszephoné - És... a félemetes Nagyúr! Sauron!
A nõ arca elfanyalodott, majd pillanatokon belül elrebbent egy sikátor irányába, hogy fedezéket keressen. A Rózsaszín Párduc hûségesen követte, mert jobb szeretett kimaradni az ilyen ügyekbõl.
Tárak kattogása hallatszott, és a megmerevedett Acchka háta mögül egyvereiket élesítve sietett a csata irányába a három fekete ruhás ember. Kadmosz sem volt rest kardját elõkapva sietett Morfeuszék után. Karom kapitány kardját rántva, csatakiáltással vetette magát a közdelembe.
De nem az övé volt az egyetlen csatakiáltás. Amint a csapat kitette a lábát a kapun, szemük elé tárult egy hatalmas sereg, amelynek vicsorgó ork harcosai halálos üvöltésükkel szorította ki a vért az ellenfél szívébõl.
Az egyik repkedõ harcos keményen belevágódott a földbe melléjük.
Morfeusz leguggolt, és felsegítette a fiatalt ázsiai lányt.
- Köszönöm. - motyogta az, és egy pillantást vetve rájuk odadobta - Jobb, ha visszavonulnak a város falai mögé, ott biztonságosabb.
- Sehol sem biztonságosabb, - helyesbített Morfeusz - mint a csata hevében.
- Ez esetben, elkél a segítség.
- Itt a segítség! - hallatszott egy öreg a hátuk mögött. Ezernyi pata csattogása hallatszott, és megfordulva egy másik sereg bontakozott ki elõttük, élükön egy hatralmas, fehér lovassal - Rohan lovasai készek kiállni Sauron ellen, ha a halál az ára is! - harsogta Gandalf, majd Keselyüstök hátán a csata hevébe nyargalt.
- Rohírok! ELÕRE! - kiáltotta Théoden is, majd fekete lovával az istar után vettete magát.
A csata szinte kilátástalannak tûnt. Az orkok kifogyhatatlan seregei fáradatlanul ostromolták a védõk seregét, Sauron pedig bõszen és könnyedén állta a Õrzõk támadásait. A mellettük repkedõ Árnylovasok ugyan könnyítettek helyzetén, mégis látszott, hogy ezt a csatát nem veszti el. Ám a rohírok nem adták fel, töretlenül ellenálltak az ellenfelek újabb hullámainak. Ám ekkor egy olyan dolog történt, amely miatt a védekezõ seregek egy pillanatra megálltak, ezzel lehetõséget adva a sötét erõknek, hogy még több elõnyre tegyenek szert.
- Éljen Rohan! - ordította véresen Théoden, akinek melkasát egy dárda szúrta át, majd lefordult a lóról. Az ork seregek ekkor áttörték a lovasság védelmét, és már a kapunál tartottak.
Ekkor azonban a király lován egy újabb alak termett. Fekete alakja szinte belevágott a narancs égbe, miközben azt harsogta:
- Rohan katonái! Királyotok nemcsak királyotok volt, hanem társatok a harcban! Meghátráltok-e, ha a mellettetek harcoló elesik? Meghátráltok-e, amikor egy bajtársatok vérben fürödve fekszik a földön? Meghátráltok-e akkor, ha ezer lovasból egy elhull? Elhull, idcsõségesen, mint nem, mint királyotok, hanem mint bajtársatok! Nem hagyhatjuk, hogy a sötétség seregei egy harcos halála miatt elõretörjenek, még ha királyi harcos esik is el! Rohan lovasai! Tartsatok ki a végsõkig, ahogy királyotok is tette! Ne hagyjátok, hogy elvesszük a csatát! - háta mögül elõrántotta fekete katanáját - Rohan lovasai! Támadás!
Morfeusz, Théoden ébenfekete lován, társként Gadalfot kapva tört utat az orkok hadán, hogy minél közelebb kerüljenek Sauron sötét alakjához. A feketes és afehér lovas egymást védve, mint jin és jang, tizedelték az ellenséget, villongó kardjaikkal mint éjfekete pestis, mint hófehér lepra, irtották az alattuk vagdalkozókat.
Acchka mester és Kadmosz hátukat egymásnak vetve harcoltak. Körülöttük Mr. Smith-módra repkedtek az orkok, miközben oldalazó mozgást végezve lassan Sauron lába alá értek.
- Kadmosz! Fedezz! - ordította a mester, majd hátat fordítva a csatának, a narancségnek vetette tekintetét. Az égboltot lassan ellepték a felhõk, és elkezdett cseperegni a ragadós narancslé-esõ. Amíg Kamdosz halált megvetõ bátorsággal, és Yodát megszégyenítõ ügyességgel pattogott Acchka körül, a mester egy sárkánylovasra koncentrált.
Elsõ próbálkozásra hátratántorodott: az ellenfélnek nem volt lelke. A nazgúlok az Erõben feket lyukak voltak, amelyek elszívták a jedik fényét. A mester ismét megvetette lábait, kezeit pedig a lovas felé lendítette.
A hatalmas szörny elõször élesen jobbra kanyarodott, majdnem elsöpörve az egyik Õrzõt. Ezután tett egy isebb, erõlködõ mozdulatot felfelé, majd meredek ívben zuhanni kedzett. Szárnyaival erõtlenül csapkova próbált ismét felemelkedni, majd, mintha csak õ is így akarná, leereszkedett a talajra.
Acchka mester váratlanul ott termett, habár arca eltorzult az erõlködéstõl, hogy nyugalomban tartsa a sárkányt, és ha bármilyen hirtelen mozdulatot akar tenni, ismét a földhöz láncolhassa az Erõvel.
- Kadmosz, segíts! - kiáltotta, majd padawanjával az oldalán az Árnylovasnak vettete magát.
A fekete alak lesuhant a sárkány nyergébõl, és kardot rántva védekezni kezdett. Úgy látszott, a fegyveren mágia ül, hiszen gondtalanul hárította a fénykardok pengéjét. A két jedi körbetáncolta a lovast, majd Acchka mester, kihasználva a pillanatot, a sárkány hátán termett.
- Kadmosz! Tarts ki! - kiáltotta, miközben a levegõbe emelkedett új hátasával.
Sauron oda vetette tekintetét.
- Botor ember! Hát nem érted? Én írányítom a sötétséget!
Acchka egy pillanatra megmerevedett, és arcát elborította az erõlködés. A sárkány lelke a nyugalom és a támadás között vacilált, habár folyamatosan, és megdönthetetlenül engedte át az irányítás ót a Nagyúrnak. Majd végül mégis Acchka mellett döntött aki így már teljes bevetéssel szembe tudott szegülni a Õrzõket támadó többi sárkány-lovasnak.
Sauron az oldala melletti villanássla volt efoglalva. A vakító támadás ugyan nem jelentett veszélyt, de ekkor váratlan dolog történt: Gandalf vakító fénytömegébõl Morfeusz fekete alakja vágódott ki, emberfeletti magasságba ugorva, kardját feje fölé tartva, majd csapott, és leszánkázott a Nagyúr oldalán, fáradtan elterülve a talajon. Egy másodperccel késõbb Sauron ujja dárdaként fúródott mellé a narancsba. Az ujj végérõl csurgó vércseppek vörösre színezték a narancslé-esõtõl ragadó földet.
A védekezõk már az orkok utolsó maradványait kaszabolták, az csatatér közepén pedig egy kisebb csoport tömörült össze. Gandalf, a fehér mágus, Morfeusz, Rohan új vezetõje, Acchka mester, és padawanja, Kadmosz, Will, Irma, Taranee, Corny és Hay Lin, Khoondrakar Õrzõi és Karom kapitány körbeáltak egy igencsak alacsony személyt.
A fiatal kisfiú nem zavartatta magát, megtörölte szemövegét, felillesztette orrára, és felállt.
- Na, mi lesz most? Itt akarunk állni egész nap?
- Lerohanod Meridiánt, legyõzünk, és még csak nem is foglalkozol velünk?! Szerintem jobb, ha egy picit nyugton maradsz! - lökte vissza a narancsba Irma.
- Héhé! Nem ilik így lökdösni a világ legnagyobb géniuszát!
- Inkább a legkisebb géniuszát, haver, a csípõmig sem érsz el.
- És ki vagy, ha megkérdezhetem, volt-hordozója az Egy Gyûrûnek? - kérdezte Gandalf.
- Dexter vagyok, az ifjú géniusz. És ha megengeditek, most felállnék, és megfürödnék, mert tiszta ragacs vagyok.
- Esetleg, magyarázattal szolgálhatnál az elõbbi cselekedetedre! - ripakodott rá Will.
- Milyen magyarázat? Nem teljesen egyértelmû? Amikor a Föld nevû bolygón ráakadtam a mágikus gyûrûre, és felhúztam, a gyûrû modulálta az agyam egyes szektorait, ami által kapzsi és gonosz lettem. Újonnan szerzett képességeimmel eljutottam a Galaxisba, hogy megtaláljam õsi ellengésemet, és egykori barátomat, Mandarkot és Bill Kaulitzot, de sajnos ebbéli próbálkozásaim mind csõdöt mondtak, mert a megtalálási koordinátáik számomra teljesen ismeretlenek. Ezért az utóbbi idõket a Galaxisban való kutatással folytattam, és ehhez fel kellett használnom a gyûrû navigációs képességeit, ami elvezetett volna hozzájuk. Sajnos túl sûrûn, és túl hosszú idõintervallumokban használtam, ezért a agyam elgtöbb perifériája nagy mértékben módosult, míg végül elérte azt a szintet, amikor úgy döntöttem, elpusztítom a világot, és ezt Khoondrakar elpusztításával akartam kezdeni, amihez az Õrzõket ki kellett iktatnom. És sikerült is volna a tervem, ha nincsenek ezek a kotnyeles jedik!
- Ebben az esetben - vágta rá Will - a Khoondrakari Tanács elé viszünk, és az Orákulum dönt majd a sorsodról, Dexter!
- Jó, de akkor is. Elõtte lezuhanyzom.
- Ám legyen. De ne próbálkozz szökéssel.
- Majd én vigyázok rá. - jelentkezett Kadmosz, és elkísérte az ifjú géniuszt a város felé.
Morfeusz már lovának hátán ült.
- Azt hiszem, ez így lesz a legjobb. Rohannak királyra van szüksége, ez a kötelességem. Ez a jövõm. Mindennek célja van.
Intett, majd Gandalffal az oldalán, ezer rohír lovassal a háta mögött elvágtatott.
Acchka a Gyûrût nézegette.
- Most már legalább értem, miért kellett olyan nagynak lennie gyûrûvel.
Az ékszer elfoglalta egész markát, és egy hatalmas 'O' betû ált rajta.
- Kíváncsi vagyok, mit jelenthet az 'O'.
- Én pedig arra vagyok, kíváncsi, honnan ismeri ez a Dexter Bill Kaulitzot. - mondta Neo.
- Te is ismered? - kérdezte a mester.
- A Mátrix, ahonnan jövünk, az õ találmánya. Õ fejlesztett ki engem is, csak kedves barátaim megmentettek. Igazából mi is õt üldözzük.
- Akkor úgy látszik, jó nyomon vagytok. Csak az a baj, hogy én nem. Nem tudom, hogy hova kell menjek.
Ekkor ismét megjelent Dexter, egy ismeretlen férfival és a Rózsaszín Párduccal az oldalán.
- Joh, mehetünk. - morogta a kis zseni, és a WITCH társaságában elteleportáltak Khoondrakarba.
- Akkor mehetünk... valahova. - mondta Neo.
- És hol van Kadmosz? - kérdezte Acchka.
- Bizonyára ott maradt, Perszephonéval, és jól érzi magát. Az õ küldetése itt véget ért.
- Jól mondod, Neo. - helyeselt komolyan az ismeretlen férfi - Kadmosz küldetése véget ért. De nem úgy, ahogy ti képzelitek. Kadmosz nem lazsál, Kadmosz beszédbe elegyedett Dexterrel, és kiderült, hogy õ bárkit bámivé tud változtatni. Madarat hallá, nyalókát banánná, fát vaskarikává, zoknit emberré, kushibant nyúllá, követ kaviccsá! És Kadmoszt is átváltoztatta! Íme itt vagyo én, Astral Ray, túlestem tûzkeresztségemen, és most már újult erõvel vetem magam bele a kalandokba! Kadmosz küldetése véget ért, és Kadmosz hamvaiból tüzes madárként lépek elõ én, hogy helyrehozzam a hiábit, hogy beteljesítsem a sorsát! És már tudom, hogy hova kell mennünk! Irány az Ithor!
